Annának, ki örökre elveszett

Egyetlen Anna,
kezdhetjük mi ezt újra?
Boríthatunk úgy fátylat a múltra,
hogy ne röppenjen fel unos-untalan,
hogy ne legyen egyikünk sem úttalan
a szerelem végtelen, időnként képtelen
kacskaringós főterén?

Egyetlen Anna,
te meg én,
az érzelmek hullámzó tengerén
nem voltunk más, mint két
félrenavigált hajós,
kik ezernyi továbbítatlan jellel adós
maradtak egymásnak.

Egyetlen Anna,
fáj-e néha?
Tudni, nélkülem kelsz fel ma,
tudni, ha hívnál, nem tehetnéd többé,
tudni, ez az örökké
is semmivé lett,
magával vitte az átkozott élet.

Egyetlen Anna,
tekerjük vissza
az idő vaskerekét, és a Könyvet
írjuk át jobbra,
nálam a ceruza, veled a radír,
a gond az, elégett már
minden papír.

Szerző: Hunyadi-Nagy Eszter

egyetemi vers
2. helyezett